Terebessy L. Föld kiállítása

2015. február 4. - február 26.

 

Gondolatok Terebessy L. Föld képzőművész kiállításáról:

 

A képzőművészet hagyományosan statikus műfaj, rendezett síkon, illetve rendezett terekben gondolkodik. Az idő, a mozgás, a változás már a reneszánsz óta foglalkoztatott néhány művészt, míg a modern világ hajnalán a dinamizmus és ennek kifejezése elemi élménnyé vált. A kinetikus (mozgó) szobrok tipikusan az 1950-es évektől jelentek meg. Ezek a konstrukciók a gépek iránti csodálatot és ezek kigúnyolását, a kiszolgáltatottságot, a játékot, a humort és még számtalan, más módon megmutathatatlan valóságot tesznek tapasztalattá.

 

Terebessy L. Föld is készít mozgó szerkezeteket. Az Egetlengető Földhinta objektek a közönség aktív közreműködésével kelthetők életre. A búgócsigára emlékeztető pörgettyűben nincs semmi gépszerű, inkább a fizika órák homályos emlékei idéződnek meg, ahol szó volt valami centrifugális és centripetális erőkről, testek tehetetlenségéről, vonzódásáról; de régen is volt! A búgócsiga emléke valahogy frissebb a számomra, és olyan révedéssel nézem, mint a tüzet vagy a csillagos eget.

 

Forognak a golyók a maguk kényszer-pályáján, miközben közelednek és eltávolodnak egymástól. Beleülni egy ilyen körhintába valóságos rémálom volna, pedig ilyenben vagyunk, csak a rendszer részeként nem érzékeljük. Tíz másodperc nem nagy idő. Ezalatt az idő alatt Budapest, a maga szélességi körén, és vele mi is, a Föld tengelye körül 3270 métert fordul el. És a Napot is száguldva kerüljük. Tíz másod-perc alatt 300 km-t repülünk. A rohanás veszélyes helyzetbe hoz minket a hétköznapi életben, de a világűrben ez tart meg a helyünkön. Szerencsére az univerzum az emberek nélkül is működik. Nem tehetünk mást, mint hogy szembesülünk a törékenységünkkel, és az öntelt, vakbuzgó, kicsinyes nézőpontunkat összemérjük a csillagok, a tűz vagy a búgócsigák horizontjával.

 

A SZELLEMI MÉLYSÉGMÉRŐ ÁLLOMÁS ehhez ad keretet. A mérés mértékegysége ugyan nem tisztázott. A mérendő irány is szokatlan: eddig a szellemi magaslatokra törekedtünk. Valójában mindegy merre indulunk, hiszen mindig oda jutunk, ahonnan indultunk (körpálya). A Nap, mint sámánok pergője, a szervetlen szilánkos kövek és a szerves fa plasztikák valamiféle genezis élményt ígérnek és adnak. Egy meg nem élt ősi, szellemi alap felidézését, amit talán mélyen a zsigereinkben hordozunk. Mélyen, sokkal mélyebben, mint az a hajdan volt fizika óra emléke.

 

A kiállítást Klacsmann Péter nyitotta meg