É(l)jvíz

2019. szeptember 5-28.
Hagymás István kiállítása 

Most repül a kismadár – mondja a fényképész… És valóban, ha jól figyelünk, hallani véljük a dalt, amely immár nem a gépben, hanem a bennünk fészkelő madárból fakad. Mert amikor fénykép van születőben, akkor ez a bizonyos kismadár a látlat lelkéből egyenesen a saját lelkeinkig szárnyal, miközben képpé, (fény)képpé dalolja a világot.
De fordítva is kép a kép: amikor mű van készülőfélben, a művészben is szárnyra kap a lélekmadár, és a csőrében azt a bizonyos ősképet tartja, amelyet ki tudja, mióta hordozunk magunkban, de most, amikor a keresőben hirtelen viszontlátjuk, kikívánkozik belőlünk.
Milyen ez az őskép? Olyasvalami lehet, mint az első sejt, amely nem lát, mégis a fény irányába mozdul. Emlékeznek-e vajon a molekulák? Emberlétünk első fészke, madárháza, kamrája, kamerája az anyaméh. Innen, ebből a vizes közegből eredhetnek legelső élményeink. A magzatvízből tisztán, és nem tükör által homályosan látjuk a világot, a világosságot, a fényt, a Napot. Ezen a réven ivódik belénk a Napvíz, a Hold é(l)jvize, csillagunk (ahonnan valók vagyunk) esthajnalvize.
Hagymás István